Asylum [Baekyeol]

1964.

Négy év, három hónap és két nap telt el. Ha nem vezettem volna a kis noteszembe, már rég el is felejtettem volna, mióta tartózkodom ebben az elmegyógyintézetben. Rosette nővér ellenezte ezeket a feljegyzéseket, de nagy nehézségek árán sikerült vele kompromisszumot kötnöm, így talán én voltam a legelső beteg, akinek megengedett volt a dolgok ily’ módon való megörökítése. Azonban szigorúan csak az év, a hónap és a nap szerepelhetett a lapokon, máskülönben büntetés járt az egyezség megszegése végett. Ez általában tíz-húsz vesszőzést jelentett a főnővér kedvétől függően, és meg kell hagyni, az öreglány nem épp az önfeledt és kedves természetéről volt híres. Összesen kétszer fordult elő velem, hogy irodájának asztalán hasalva tűrtem a megérdemelt fájdalmat, ami minden egyes ütésnél villámcsapásként vágott bele a bőrömbe. Bő egy hétig képtelen voltam leülni bárhova is, minden mozdulat maga volt a földi pokol. És ha ez még nem lett volna elég, imádkoznom kellett Istenhez és a bocsánatáért kellett esedezném, amiért bűnbeestem és nem úgy viselkedtem, ahogyan megkövetelték tőlem. Rosette nővér tudta, hogy nem vagyok vallásos, de a hite szerint Isten mindenkit meghallgat, legyen az hívő vagy épp az ellenkezője. Utáltam, hogy olyan miatt kellett térdre borulnom és összekulcsolnom az ujjaimat, akinek a létezésében még csak nem is hittem.

***

Az intézmény konyhájában voltam és a nővéreknek segítettem bedagasztani a kenyereket. Elég unalmas feladat volt, de még mindig tűrhetőbbnek bizonyult, mint a sok szellemileg sérült pácienssel egy légtérben ücsörögni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Rosette nővér az érkezésem után egy évre rá bevezette, hogy a még stabilis állapotú, kommunikálni tudó betegek délutánonként egy-két órát a konyhában töltsenek. Nem volt nagy ördöngösség, csak péksütemények tésztáját kellett bekeverni és sütni, vagy ha úgy adódott az ebéd vagy a vacsora megfőzésében kellett segédkezni.

– Baekhyun, ne tegyél annyi lisztet rá. – Az egyik nővér mögülem tette a halk megjegyzést, mire felemeltem a tésztától ragacsos jobb kezemet és felmutattam neki a hüvelykujjamat, jelezve, hogy megértettem.

Ezekben a pillanatokban újra emberinek éreztem magamat. Nem voltak bilincsek a csuklóim körül, nem volt rajtam a nyakpánt és nem szurkálták agyon a karomat a nyugtató injekciókkal, amik amúgy semmire nem voltak jók, egyszerűen csak kiütöttek és mintha az ébredés után még rosszabbul is lettem volna tőlük. Néha szerencsém volt, és megkaptam a legkedvesebb apácaruhába bújtatott nőket, kiknek szavaiból áradt a törődés, a figyelem és a vidámság. Ilyenkor mosolyogva végeztem a rám kiszabott feladatot és olykor még a beszédes énem is utat tört magának.

Mivel az elmegyógyintézet az egyház tulajdonában állt, mindenhol fekete ruhás apácákat, jobban mondva nővéreket lehetett látni, akik járták az épületet, elmormoltak egy-két imát, és ha kellett, szentbeszédeket tartottak a betegeknek (mintha azok annyira értették volna azokat a kacifántos kifejezéseket).

– Ha megsült az első adag, vihetek egyet Kyungsoo-nak? – kérdeztem apró mosollyal az arcomon, miközben a kenyértésztát nagy erővel gyúrtam tovább.

– Úgy vélem, már megbeszéltük ezt a dolgot, nem Baekhyun?

Hirtelen még a hátamon is felállt a szőr a nem várt válasz hallatán. Lefagytam, a szívem kihagyott egy ütemet. Nem mertem megfordulni, nem akartam belenézni a főnővér gúnytól csillogó szemeibe, így hát lesütve tekintetemet a kezeimet bámultam.

– Figyelem, mindenki! Holnap egy új lakóval bővül az intézményünk, egy nagyon-nagyon veszélyes lakóval. Fogadjátok szeretettel, és ha lehet, ne rémisszétek meg őt még jobban.

– Szerintem nővér, ezt a társalgóban kéne megemlítenie. Elég furcsa emberek tartózkodnak ott – jegyeztem meg halkan, de mégis jól hallhatóan. Tudtam, hogy nem szabad visszabeszélni, de egyszerűen nem bírtam ki. Szinte a szabadulásért könyörögtek szavaim a nyelvem hegyén toporzékolva.

– Még egy ilyen, és találkozunk az irodában, de azt megígérhetem, hogy nem fogod ilyen szórakozottan zsebre tenni.

Nyeltem egy nagyot és addig nem engedtem ki a levegőmet, míg el nem hagyta a helyiséget. Amint kitette a lábát, fellélegeztem és újult erővel estem neki a tésztának.

***

– Tegnap beszéltem Jonginnal – dőlt hátra a kanapén Kyungsoo és egyenest a szemembe nézett. Jobb szemöldökömet az égbe emeltem, amint felfogtam kijelentését.

– A skizo sráccal? – Az asztalon heverő cigarettás dobozból kihúztam egy szálat, majd a skatulyából előkotort gyufával meggyújtottam azt. 

– Aha. Egész jó fej.

– Én mondom neked – figyelmeztetően böktem Kyungsoo felé a mutató- és középsőujjam között tartott bagóval. –, ha jót akarsz magadnak, nem barátkozol vele.

– Ártalmatlan.

– Ő lehet – szívtam egy slukkot, a füstöt pedig barátom arcába fújtam, ami egy apró köhögést csalt ki belőle. –, de Kai rohadtul nem az.

– Ha nem vetted volna észre, bilincsek vannak rajta – biccentett fejével beszélgetésünk tárgyára, aki alig öt méterre gubbasztott tőlünk. Félszemmel sandítottam csak rá, majd figyelmemet ismét Kyungsoo-nak szenteltem. – Még ha át is vált, képtelen kárt tenni másokban. – Kyungsoo néha igen bosszantó tudott lenni. Utáltam, hogy amit a fejébe vett, azt bemagyarázta magának és utána semmilyen módon nem lehetett meggyőzni annak ellenkezőjéről. Jongin veszélyes volt, talán a legveszélyesebb az egész diliházban. Kiszámíthatatlanul bújt elő a másik énje és soha nem lehetett tudni, mikor melyik személyiség uralja a testet. Kai több tucat nőt megölt és megnyúzta őket, a bőrükből különböző tárgyakat készített, míg Jongin szende-szűzként élte a kis életét, amiről száz százalékig meg volt győződve, hogy felhőtlen és problémamentes. Egy balul sikerült gyilkosság után elkapták és behozták ide. Két lehetősége volt; vagy őrültnek könyvelik el és ebben az elmegyógyintézetben éli le élete hátralévő részét, vagy normálisnak jelentik a bíróságon, de akkor pedig villamosszékben végzi. (Ó, igen, a nővérek szeretnek sokat pletykálkodni a konyhán még akkor is, mikor mi ott vagyunk.)

– Akkor se beszélj vele – mondtam végül nemes egyszerűséggel és némi figyelmeztetéssel a hangomban. Kyungsoo megajándékozott egy haragos nézéssel és épp ellenkezésre nyitotta a száját, mikor a társalgó ajtaja nagy erővel kivágódott és Kyungsoo összeszedett gondolatai a torkára fagytak. Minden szem a bejáratra szegeződött, de csak pár másodpercig, mert a szellemileg instabil lakók a következő pillanatban máris folytatták tovább azt, amit eddig csináltak. Talán lehettünk négyen-öten, akik megdermedve szuggerálták a bilincsbe vert srácot. Ekkor villámcsapásként hasított belém a felismerés.

– Figyeljétek, hogy ne csináljon semmi rosszat. – Frank, az intézmény biztonsági őreinek vezetője határozott hangon szólt oda a teremben tartózkodó ápolóknak, majd egy utolsó megvető pillantással díjazva a nálánál sokkal magasabb idegent elhagyta a társalgót. A légkör fagyos volt, egyik épelméjű sem mert megmoccanni, beleértve minket is és az újfiút is. A srác majdhogynem két méter magas volt (legalábbis annyinak saccoltam), az ajtó két oldalán álló fehér ruhás férfiak simán eltörpültek mellette. Haja kócosan össze-visszaállt, látszott rajta, hogy nem aludta ki magát rendesen az éjjel. Arca fehéren világított, bár jobban megnézve inkább hajlott a szürkés árnyalat, mintsem a szellem-szín felé. Szemmérete Kyungsoo-éval vetekedett, de tekintete bágyadt és üres csillogása elvette a kedvemet a viccelődés pillanatnyi ötletétől. A krémszínű pólója alól kilógó karján egy-két véraláfutást véltem felfedezni, amik elég frissnek tűntek. A nyaka… te jó ég, ezek képesek voltak a nyakára tenni azt az ormótlanul nehéz vasnyakörnyet, amit büntetés céljából aggatnak az emberre, ha nem viselkedik megfelelően. Sokat hadakozhatott, vagy istenkáromlás hagyhatta el a száját, vagy ami még rosszabb… megpróbált elszökni innen. Csuklóján a bilincsek még inkább erre engedtek következtetni, plusz a lánc is, ami összekötötte a három pántot. Meggyötört arcának látványa egy méregbemártott tőrt állított a szívembe, minek hatására egyidejűleg szétáramlott testemben az együttérzés és a szánalom. A kettősség túl keserű volt ahhoz, hogy elviseljem, ezért amilyen hamar csak tudtam, lesütöttem a tekintetemet.

***

A hetek teltek, az új idegen pedig nem akart megnyílni senkinek sem. Egyenesen rettegett attól, ha két méternél közelebb merészkedett hozzá valaki, arcán a halálfélelem jelei mindennapos vendégnek számítottak, főleg ilyenkor. Nem kommunikált, életjelet is alig mutatott; egyszerűen csak volt, mint egy elveszett lélek, ki nem találja a helyét a nagyvilágban. Az elején még megrémített ez a fajta viselkedés, később azonban már hozzászoktam. Kyungsoo úgy gondolta, hogy nagy trauma érhette őt a közelmúltban, amiért ilyen lett a természete. Bárhogy is volt, engem nem hagyott nyugodni, az az aprócska „Miért”, folyton ott lebegett lelki szemeim előtt.

Egyik nap, mikor a konyhába vezettek minket, kiszúrtam Chanyeolt is a kis csapatunk elején. (Alig pár napja tudtam meg a nevét, de azt is csak úgy, hogy épp hallottam Rosette nővér beszélgetését Frankkel.) A konyhába érve a szokásos feladatot kaptam; tésztagyúrás. A karjaim már nem fájtak tőle, nem úgy, mint az első alkalmakkor. Azt hittem, belehalok, annyira túlterheltem őket, hiszen azelőtt nem végeztem ilyen munkát sehol sem, nem volt rá szükség.

Tésztagyúrás közben néha-néha Chanyeolra pillantottam, aki velem szemben állt az asztal másik oldalán és a kezében lévő vágóeszközzel szaggatott kisebb darabokat a már tökéletesre gyúrt tésztából. Nagyon belemerült, nem is nézett föl egy másodpercre sem. Fellélegeztem és titkon örültem, legalább nem kellett attól félnem, hogy rajtakap, miközben őt figyelem.

– Baekhyun, erősebben gyúrd azt a tésztát, mert különben nem lesz belőle semmi!

Szemeimet direkt feltűnően megforgattam és olyan erővel vágtam neki az asztalnak a ragacsos masszát, hogy egy kis időre elhalt a konyhában uralkodó ricsaj. Mosolyogva emeltem fel a fejemet és mialatt öklömet beleállítottam a puha tésztába, felnéztem a kötekedő apáca íriszeibe.

– Értettem, nővér.

Döbbent reakciója majdhogynem kicsalt belőlem egy hatalmas nevetést, de alsó ajkamat beharapva elfojtottam a jókedvemet, a mosolyomat kivégezve halál komolyan méregettem az ötvenes éveiben járó nőt. Nyelt egy nagyot, vonásait rendezve pillanatok alatt elsétált mellőlem. Ezután nem szólt hozzám többet, így teljes nyugalomban tudtam tovább csinálni a feladatomat.

Az idő gyorsan telt, mire észbe kaptam már Kyungsoo mellett ültem a kanapénkon, ami a társalgó középpontjában foglalt helyet. Ez volt kettőnk szentélye, senki más nem ült oda rajtunk kívül. Nem szólt érte az égadta világon egy beteg sem, hiszen volt elég garnitúra, ahol kényelembe tudta magát helyezni az illető.

– Mikor fogják levenni rólad ezt a vackot? – húzogattam meg finoman a Kyungsoo-n lévő kényszerzubbonyt, aminek erősen fertőtlenítő szaga volt. Ki nem állhattam, leírhatatlanul irritálta orromat az a bűz.

– Szerintem soha.

– Bántanád magad?

– Nagyon valószínű – sóhajtott. – És lehet, még másokat is.

– Sajnállak.

– Sose gondolj rám szánalomból, kérlek – nézett rám azokkal a hatalmas szemeivel, és egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Csak egy gyenge bólintásra futotta tőlem, pedig szóval szerettem volna válaszolni.

– Megint beszéltem Jonginnal. – Témaváltás gyanánt felhozta a bronzbőrű skizofrént, mire mindkét karomat ellepte a libabőr. Nem volt ember, akitől tartottam volna az intézményen belül, de Jongintól rendesen halálfélelmem volt. Olyan ártatlan és bájos arccal volt megáldva, hogy egy pillanatra el is hittem, nincsen vele semmi baj, de a maszk másik fele egy szörnyeteget rejtegetett, aminek bőven tudatába voltam, akárhányszor ránéztem. Ez a kettőssége… tökéletes fegyver a nők ellen. Sokszor annyit kombináltam, hogy arra lyukadtam ki, Jongin mindvégig tudott Kairól és segített neki elkapni azokat a védtelen hölgyeket; hiszen amíg Jongin a szívükbe lopta magát, addig Kai hidegvérrel és kegyelmet nem ismerve embertelen módon megfosztotta őket a bőrüktől. Még a gondolat is hátborzongató, és talán pont ezért véste be magát az elmémbe.

– Mondtam, hogy ne! – Feszülten engedtem ki a benntartott levegőt és rutinszerűen nyúltam az asztalon heverő cigis dobozért, hogy a már így is eléggé szennyezett tüdőmet tovább mérgezzem a káros anyaggal.

– Bízz bennem!

– Benned bízok, benne nem.

– Baekhyun, nem lehetsz ennyire negatív.

– Nem vagyok negatív, csak aggódom érted, értsd meg. Nem ismered eléggé, sosem tudhatod, mikor tekeri a nyakad köré azokat a láncokat. Legyél résen, nyisd ki a szemedet és ne buzulj bele annyira, mert annak nem lesz jó vége, ezt te is tudod. – Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint Rosette nővér; prédikálok és hirdetem az igét.

– Tudok az elektrosokk-terápiáról, nem kell felvilágosítani.

– Most nem arról a kurva terápiáról van szó! – Hangom fojtott, mégis dühtől csordult. – Rólad van szó, Kyungsoo! Te vagy itt az egyetlen, aki megért, és akiért bármit megtennék. Nem szeretném, hogy krematóriumból összekapart hamu legyél.  

– Mi az isten…

– Többet tudok erről a helyről, mint te azt gondolnád – suttogtam és közelebb csúsztam hozzá. – A halottakat ott égetik el, ezzel megspórolva a temetkezési költségeket, na meg a sírhelyet. Egy urna eltörpül a koporsó és az egész felhajtás ára mellett.

– Lehet ilyet?

– Szerintem nem, de amíg az épületen belül marad ez a kis titok, addig bátran megtehetik. Szóval jól figyelj rám. – Hirtelen tenyereim közé fogtam puha arcát, ellenkezést nem tűrő tekintetemet az övébe vájtam. – Jongint messziről elkerülöd, ha nem akarsz meghalni. Értetted? Ő veszélyes és kiszámíthatatlan. Az a semmicske bilincs ne nyugtasson meg téged.  

– Egy feltétellel – morogta. – Ha nem akarsz mindenáron Chanyeol közelébe férkőzni.

***

Betartani Kyungsoo kérését nehezebb volt, mint gondoltam. Most, hogy Chanyeol tiltott lett a számomra, még inkább vonzotta a tekintetemet és még jobban égett bennem a vágy, hogy megismerjem, ne csak messziről bámuljam, mint egy elérhetetlen kiállítási darabot. Borzalmas volt a társalgóban úgy ülni Kyungsoo mellett, hogy nem nézhettem rá az óriásra, kiről idő közben lekerültek a bilincsek, a láncok és a nyakpánt is.

Egyedül akkor vizslathattam gátlástalanul, mikor mindketten a konyhában szorgoskodtunk és segítettünk a nővéreknek, akárcsak a mai napon.

– Nagyra értékelném, ha nem égetnél lyukat az arcomba. – Szívem meglódult bordáim között, vérkeringésem egy másodperc erejéig teljesen leállt, arcomra egy zavart mosoly költözött, de az istenért nem emeltem volna el róla a tekintetemet. Alsó ajkamra ráharapva bámultam tovább Chanyeolt és próbáltam összeszedni magamat a hangja okozta pillanatnyi sokkból. Életemben nem hallottam még ennyire mély és selymes hangszínt, mint amilyen neki volt. Rendesen simogatta a dobhártyámat, akár egy lágy dallam, amit az ember előszeretettel rak be a lejátszóba.

– Zavar?

– Nem kicsit – morogta, ám arcán mégis ott bujkált egy nagyon-nagyon apró mosoly… amolyan gúnyos mosolyféleség.

– Akkor folytatom.

– Ne tedd – nézett rám az asztal másik feléről, tekintete egy pillanatnyi félelmet keltett bennem, gerincem vonalán végigzongoráztak a borzongás ujjai.

– Miért ne?

– Mert megégeted magad, ha túl közel merészkedsz a tűzhöz. – Válasza hallatán torkomra fagytak a szavak, titokzatossága csak még inkább kíváncsivá tett amelett, hogy megrémített. Volt benne valami, ami megfogott és nem eresztett, bármennyire is próbáltam nemet mondani és ellenkezni. Lenyűgözött.

– Óvatos vagyok – motyogtam önkívületi állapotban, túlságosan bele voltam merülve a gondolataimba, hogy kitörni készülő szavaim szökését megakadályozzam.

Gúnyos mosoly húzódott arcára, szemöldökeit megrántva picit oldalra döntötte a fejét, majd úgy vágta tovább a tésztadarabokat. Vártam, hogy mondjon valamit és folytassuk tovább a furcsa beszélgetésünket, de sajnos nem történt semmi. Ő elhallgatott, én pedig túlontúl zavarban voltam ahhoz, hogy beszédre bírjam magamat. 

***

A konyhai munka utolsó félórájában nem kellett már semmit sem csinálnunk, így az idő elütése végett összepakoltunk és rendet tettünk magunk után. Chanyeol az asztalon támaszkodott bal kezével, míg a másikban egy vizes konyharuhát tartott. A pultra száradt tésztamaradványokat próbálta letörölni.

– Miért vagy ilyen távolságtartó? – Kíváncsian méregettem Chanyeolt, kinek arcáról semmit sem tudtam leolvasni, bármennyire is próbálkoztam. Szája megrándult, mintha mosolyra akart volna kanyarulni.

– Az legyen az én titkom.

– Tudni akarom.

– Figyelmeztettelek múltkor, nem? – Félszemmel rám sandított, tekintete vészjóslóan sötéten csillogott.

– Nem félek tőled – súgtam oda neki, amint az asztalt megkerülve elhaladtam mellette a felmosóval. Váratlanul ért, mikor utánam kapott és hosszú ujjait szorosan csuklóm köré fonva nem engedett továbbmenni. Visszafojtott lélegzettel vártam, mit fog tenni. Meglepetésemre közelebb húzott magához és pont annyira hajtotta le a fejét, hogy fülembe tudjon súgni.

– Pedig jobban tennéd. – Rekedtes hangjától kedvem lett volna szárnyalni a fellegekben, azonban ahogy hangsúlyozta, embertelen volt. Mintha egyszerre több ezer kést szegeztek volna a nyakamhoz, hogy a félelemtől fuldokolva meg se merjek moccanni.

– Miért? – préseltem ki magamból több hónap után az ominózus kérdést, ami eddig nem hagyta nyugodni a lelkemet. És ezt a miértet most tényleg úgy ámblokk mindenre értettem.

– Mert nem ismersz, és nem tudhatod, melyik pillanatban vájom ki a szívedet, hogy aztán a tűzhely felett megsütve jól lakjak vele.

– Még mindig nem félek tőled. – Hangom elhaló félben volt, később tűnt csak fel, hogy reszketek. Az ismeretlen utáni vágyódás és a nyomasztó érzés keverékének gyümölcsére testem igen furcsán reagált; kívülről libabőrös lettem, belülről gyomrom ökölnyi méretűre törpült a többi szervem mellett.

– Kitartó vagy, de ez nem mindig jó. – Hangja keserűn csengett, ezt követően szépen lassan engedte el a kezemet. Válaszolni sem volt időm, hátat fordított nekem és belemerült újból az asztaltörlésbe. A torkomba szökött gombócot leküzdöttem, megemberelve magam összeszedtem az összes normális gondolatomat.

– Chanyeol… – Remegő kézzel közelítettem meg a hátát, amit eleinte féltem, nem fog hagyni. A lehető leghalkabban fújtam ki a benntartott levegőmet, mikor nem rázta le magáról a tenyeremet, engedte, hogy megérintsem.

Ahogy figyeltem őt ez alatt a négy hónap alatt, senkinek, soha nem hagyta, hogy bőre más bőrével érintkezzen vagy, hogy az illető akár még egy ujjal is hozzáérjen. Mintha egy burok vette volna körül, ami meggyengül, mihelyst megérzi az emberi bőr érdességét. Egyszer voltam szemtanúja annak, ahogy az egyik ápolónak eltörte a csuklóját emiatt. Tartanom kellett volna tőle, de a kíváncsiságom sokkalta nagyobb úr volt bármiféle gyerekes félelem mellett.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte fojtott hangon, és szinte meg tudtam volna fogni a szavaiból áradó idegességet. 

– Mindent – feleltem halkan, hogy válaszomat csak ő hallja. (Bár nem mintha lett volna rajtunk kívül bárki más a konyhában.)

– Veszélyes játékot űzöl, Baekhyun. – Tengelye körül megfordulva farkasszemet nézett velem, és a fenyegető mélybarna most még egy árnyalattal sötétebbnek halott. Jobb kezéből a rongyot kiejtette, vizes tenyerét óvatosan csúsztatta nyakam köré, hogy egy váratlan pillanatban erősen rá tudjon szorítani. A levegőm félúton megakadt, szemeim elkerekedtek hirtelenjében.

– Honnan veszed, most nem érzek késztetést arra, hogy megöljelek? Nem ismered a történetemet, fogalmad sincs, mit tettem és mire vagyok képes. – Bár enyhült a fojtogató érzés, mégsem tudtam normálisan levegőt venni.

– Bízom benned – préseltem ki magamból nagy nehézségek árán.

Egy gunyoros mosoly szelte ketté az arcát, tekintetével tovább bűvölte az enyémet.

– Sose bízz idegenekben.

– Benned mégis bízok.

– De miért?

– Mert érzem, hogy jó ember vagy. – Testem mellett lógatott kezeimet óvatosan az ujjaihoz érintettem, majd nyakamról szépen lassan lefejtettem őket. Hagyta magát, nem tanúsított ellenállást.

– Nincsenek jók ezen a világon, Baekhyun. Minden ember szörnyeteg, és ez alól senki sem kivétel. – Sejtelmes hangjától borsódzott a hátam, a keservességtől csillogó íriszei fájdalmas dobogásra kényszerítették szívemet. Jobb kezét megfogtam, amint maga mellé engedte karját.

– Nem érdekel.

– Nagyon meg fogod bánni.

– Nem érdekel.

– A sötétség fel fog emészteni.

– Nem érdekel.

– Életed legrosszabb döntése volt, Baekhyun.

***

– Tudom, hogy beszélsz Jonginnal.

– Tudom, hogy beszélsz Chanyeollal.

– Érdemes tagadni? – váltottam egy pillantást az óriásommal, majd figyelmemet újból Kyungsoo-nak szenteltem. (Chanyeol a társalgó folyamán egyszer sem jött oda hozzám, csak távolról figyelte minden mozdulatomat, mint egy őrző-védő öleb, aki túlontúl félti a gazdáját.)

– Olyan, mintha maga lenne a Gonosz. Nem félsz tőle?

– Most meg fogsz lepődni, mert de, félek tőle – vallottam be őszintén, kertelés nélkül. Tudtam, hogy Kyungsoo nem nézi jó szemmel ezt, mert szerinte a saját vesztembe rohanok, de nem tehettem róla. Hajtott a vágy Chanyeol iránt, túl vonzó volt a sötéttől mocskos személyisége én pedig túl kíváncsi voltam. Mindennap megtudtam róla egy hangyányit, ami még inkább felcsigázott és lázba hozott.

– Inkább neked nem kéne barátkozni vele – mormolta orra alatt Kyungsoo.

– Amíg Jonginban egy őrült sorozatgyilkos lakozik, addig ne ítéld el Chanyeolt.

– Nem ítélem el, csak tanácsot adtam, mint barát a barátnak.

Chanyeol ajkai mézédesek voltak, attól függetlenül, hogy éreztem csókjában a fájdalmat és a meggyötörtséget. Nyelvének egész hossza a számban kalandozott, tenyerei testem minden egyes pontján megfordultak. Ujjaimat sötét tincsei közé vezettem, majd fejbőrét lassan masszírozva csaltam ki belőle egy-két jóleső sóhajt. Olyan meghitten voltak elcseszettek ezek a pillanatok, hogy egészen idáig nem is hittem a létezésükben. Mégis hogy lehet valami ennyire kegyetlenül fájdalmas és édes egyszerre? Chanyeol kettőssége megbabonázott és bár nem igen hittem a szerelemben, úgy éreztem, ez az elérhetetlen dolog szépen lassan eluralkodik rajtam, akárhányszor Chanyeollal vagyok vagy Chanyeolra gondolok.

– Félek – jelentettem ki zihálva, amint elváltam ajkaitól. Végigsimított arcomon, és pár lépést hátrálva a folyosó másik falának döntötte a hátát.

– Tőlem, vagy a következményektől?

– Mindkettőtől.

Válaszom hallatán a szokásos mosoly görbült karakteres arcára és ujjaival összeborzolta hajkoronáját.

– Nem tudlak megérteni téged. Félsz tőlem, de mégis velem vagy. Miért?

– Fogalmam sincs. – Tekintetemet lesütve a cipőm orrát kezdtem bámulni. – Amióta megláttalak, meg akartalak ismerni és közelebb akartam hozzád kerülni.

– Vonzott az ismeretlen – foglalta össze röviden a gondolataimat.

– Ühüm.

– Tudod, Baekhyun, sokszor tartok attól, hogy kárt teszek benned. – Szavai hallatán felkaptam a fejemet, kíváncsian villogó tekintettel fürkésztem magas termetét. – Ezért nem szerettem volna, ha megismerlek. Rettegek tőle, hogy te is meghalsz miattam.

– Hány embert öltél meg?

– Több tucatot.

– És miért?

– Betegesen rajongom a vér látványáért. Megnyugtat, és felszabadít. Olyan számomra, mint másnak a drog. – Eszelős mosoly siklott arcára. – A vérben fürdés pedig egy rituálé, ami megtisztít és büszkeséggel tölt el.

– Hányszor öltél meg gondolatban? – Ajkaim megremegtek, amint elhagyta őket e bizarr kérdés. Sosem gondoltam bele abba, hogy talán arról fantáziál, miképp és hányféle módon vet véget az életemnek.

– Milliószor.

– Élvezted?

– Piszkosul.

– Nem tudsz megfélemlíteni, Chanyeol. – Hangom nem volt annyira határozott, mégsem éreztem, hogy menekülnöm kéne előle.

Mosolya egy bágyadt vigyorrá teljesedett ki, megszólalni már nem szólalt meg, válaszát magában tartotta.

***

Újabb egy hónap telt el. A társalgó olyan volt, mint mindig, ám valami mégis hiányzott. Pontosabban inkább valaki. Keserű fintorra húzódtak ajkaim és lopva a mellettem lévő üres helyre pillantottam. Ha nem tartottam volna magam, szemeimből újra előbukkantak volna azok az idegesítő könnyeim, mik mostanság szüntelenül csordogáltak a nap huszonnégy órájában. Felsóhajtottam, szemhéjaim lecsukódtak és egy fájdalmas grimasz kíséretében hátradőltem a kanapén.

Immár egy hete annak, hogy Kyungsoo halott engem pedig elektrosokk-terápiára cipelnek mindennap. Úgy végezte, ahogy előre megmondtam neki; Jongin egy óvatlan pillanatban átváltott Kaiba, és a csuklóit összekötő láncokkal megfojtotta. Szerencsétlen nem tudott ellenkezni, hiszen a kényszerzubbony megakadályozta benne. Rosette nővért megkértem, hogy normális körülmények között temessük el Kyungsoo-t, mert nem bírnám elviselni a tudatot, hogy a krematóriumban kap lángokra a teste. De igazából… már nem is emlékeztem arra, hogy a temetés megtörtént-e, vagy sem. A mindennapos terápia sok-sok sejtet megölt az agyamban, így lettek dolgok, amiket a sötét üresség magába szívott és örök homályba taszított. Chanyeolt is ily’ módon büntették, csupán azért, mert főbűnnek számított a homoszexualitás és Rosette nővér szerint ez a fajta kezelés volt a legkézenfekvőbb a kigyógyításra. (Egy váratlan pillanatban rajtakaptak minket, és bekövetkezett az, amitől mind a ketten rettegtünk.) Ó, ugyan, mindenki tudta, hogy ez nem megoldás semmire sem, csak egy barbár istentisztelő nő beteges agyszüleménye, amit a sok idióta nagy mosollyal az arcán még támogat is.

Én egész jól viseltem a körülményekhez képest, Chanyeolnak azonban napról napra romlott az állapota, és emiatt szörnyen aggódtam érte. Olyan szívesen odamentem volna hozzá, hogy magamhoz öleljem és elmondjam neki, mennyire szeretem és mekkora változást hozott a nyomorúságos életemben már a puszta jelenlétével is, azonban megtiltották, hogy testi kontaktusba lépjünk egymással. Felemésztett a tehetetlenség és meghalni lett volna kedvem, de aztán rájöttem; már azóta halott vagyok, amióta az intézetbe kerültem.

Miután Rosette nővér bejelentette, hogy az utolsó elektrosokk-terápiánk következik, fellélegeztem és boldogságtól túlcsordult tekintettel Chanyeolra néztem. Arcomról azonnal lehervadt a mosoly, ajkaim megremegtek és könnyeim maguktól, engedély nélkül szántották végig orcáimat. Chanyeol olyan volt, mint aki már fél lábbal átlépte a halál küszöbét. Sírva-kiabálva elleneztem, hogy neki is ez legyen az utolsó, nem akartam, hogy kiontsák az életét, de hangos könyörgéseim süket fülekre találtak.

Azon az estén elvesztettem Chanyeolt is.

Hetekig nem beszéltem senkivel sem, majd egyszer csak támadt egy ötletem. Bágyadt mosollyal az arcomon mentem oda Jonginhoz, megálltam előtte és jobb kezemet nyújtottam felé.

– Baekhyun vagyok – motyogtam fojtott hangon, a sírás árnyként kerülgetett.

– Kai – szélesedett egy eszelős vigyor az arcára, mire megkönnyebbülten hunytam le szemeimet.

– Köszönöm, Istenem.

( ez a kép totálisan megihletett, szóval muszáj ide kiraknom*-* )